Szinyei Merse Pál Gimnázium 2010g

Eltelt négy év. Életünk talán legfontosabb négy éve. Ez alatt az időszak alatt lettünk azok, akik vagyunk: emberek. Emberek, akik készek szembenézni azzal, amitől eddig óvták őket: az élettel. Nem volt könnyű az út, ami idáig vezetett. Sem nekünk, sem tanárainknak, sem szüleinknek. Ez a négy év életünk legmeghatározóbb időszaka volt, s oly hamar eltelt. Szinte még látjuk magunkat bizonytalan gólyaként, ahogyan kíváncsian méregetjük egymást az évnyitón, és megszeppenve keressük a megfelelő termeket. Hol lesz a matek? Angolra hova kell menni? Így kezdődött minden, s ennek a kezdésnek köszönhetjük azt, hogy most itt állunk, bár nem volt mindig egyenes az út, hiszen az iskolazárás a felsorakozó osztályok mindegyikét érintette, kit korábban, kit később. Ez a helyzet nem volt könnyű sem nekünk, sem tanárainknak, ám mégis részesei lettünk eme iskolának, szerves részei.Tudjuk, sokszor nem volt egyszerű velünk. Kerestük, hogy hol vannak a határok, s próbáltuk kitágítani őket. Néha csendes szóval, bizalommal, máskor hangosan, dühöngve, őrülettel. Azok voltunk mégis, aminek lennünk kellett. Lázadók, tinédzserek. Elnézést kérünk a sok okozott bajért, nehézségért. De be kell látnunk, hogy mindez szükséges volt ahhoz, hogy azokká válhassunk, akik most vagyunk, kis felnőttek, álmok helyett célokkal, remények helyett elszántsággal.Örökre összeköt bennünket az együtt eltöltött idő. A ballagás, a búcsú egy példa csupán az idő múlására. A barátságokat, az emlékeket nincs hatalma megtörni. Természetesen az eltöltött évek emlékei vissza nem hozhatóak, de életünk végéig felidézhetőek.Itt állva kezdjük érezni a jövő bizonytalanságát,a felnőtté válás első jelét, hogy mától minden csak rajtunk múlik. Már nem segíthetnek tanáraink, akik négy évig egyengették utunkat, neveltek, fegyelmeztek minket.Félig örömmel, félig bánattal teli szívvel állunk azok előtt, akik megtanítottak mindarra, amit most tudunk, azok előtt, akik embert faragtak belőlünk. Nehéz elképzelni, hogy a következő szeptemberben nem ide térünk vissza, de úgy látszik ez az élet rendje: az örök változás. Elbúcsúzunk hát. Minden dolog, aminek kezdete van, véget is ér. Olyan tapasztalatokkal gazdagodtunk, melyek segítenek majd elindulni az élet rögös útjain. Mert ma kilépünk a nagyvilágba. Az iskolai csengő utoljára szólal meg, s utoljára sóhajtunk fel megkönnyebbülten: kicsöngettek.Négy évvel ezelőtt, mikor részt vettünk az első évnyitónkon gimnazistaként a mostani pillanatra még csak nem is gondoltunk. Itt állva virágokkal, tarisznyával, elfojtott könnycseppekkel már bizonyosság. Sikerült. Jövőnk talán még bizonytalan, ám tervekkel, reményekkel telve lépünk ki a kapun, soha nem feledve Richad Bach gondolatát: "Kötelességed minden életben egy van csupán: légy hű önmagadhoz."