Szabó Lőrinc és a szerelemábrázolás újszerűsége
Szabó Lőrinc a későmodern magyar irodalom kiemelkedő, József Attila mellet talán legjelentősebb költője. Formai erőssége a klasszikus és modern líra verstípusainak, műfajainak állandó újraalkotása. Életműve a világirodalomban T.S. Eliot, Ezra Pound és Gottfried Benn költészetével rokonítható. Első versei a Nyugat 1920. júniusi számában jelentek meg. Ekkorra már járatos volt a legújabb európai költészetben, Babits mellett – és talán ellenében is – Stefan George költészetét tartotta példaképének és vitatkozva-tájékozott volt a századelőtől kifejlődő avantgárd mozgalmakban. Első kötete, az 1922-ben megjelent Föld, Erdő, Isten ritka elismerést váltott ki.A kötet még Babits baráti védettségében, ifjonti szerelmek és egyetemi társasági élet sikerei idején keletkezett. Megjelenése pillanatában ez a védettség már a múlté volt. A fiatalember fokozatosan elveszítette mestere barátságát. Menyasszonyát, Tanner Ilonkát, a később felvett nevén Török Sophie-ként ismert költőnőt Babits vette feleségül, és ez a kezdetben baráti hármasság egy életre szóló személyes ellentét forrásává vált. Egyetemi tanulmányait abbahagyva a fiatalember megnősült, Az Est-lapok irodalmi szerkesztőjének, Dr. Mikes Lajosnak akkoriban megözvegyült leányát, Mikes Klárát vette feleségül. A házasságból két gyermek született, a későbbi versek "Kis Klárája" és "Lócija".
1925-ben kezdődött 25 évig tartó szerelmi kapcsolata Vékes Ödönné Korzáti Erzsébettel, melynek az asszony 1950-ben bekövetkezett öngyilkossága vetett véget.
Szerelmi költészetében Vajda János (Gina versek) valamint Ady Endre stílusjegyeinek hatása érződik.
Semmiért egészen:
A Te meg a világ című verseskötetben kapott helyet ez a különös, értelmezők egy részének véleménye szerint a szerelmi önzés kegyetlenségét, más részének álláspontja szerint a lírai alany kétségbeesett társkeresését megfogalmazó költemény.Szerelmi költészetének egyik leghíresebb alkotása, címzettje nem egyértelműen meghatározható. Értelmezhető Mikes Klára hűségeként (míg feleségétől elvárja a feltétlen odaadást, szerelmet, addig ő más karjában is keresi a boldogságot), valamint Korzáti Erzsébethez fűződő nem definiálható kapcsolatának is. A vers jelentései azonban túlmutatnak a címzettek személyességén, ember és világ, férfi és nő, magány és társas lét általános kérdéseit érintik.
A cím hiányos szerkezetű, megjelöli a vers egész tartalmát, a címben megjelenik egyfajta alku, míg a nőtől a teljes odaadást várja, ő nem ad semmit (nő és férfi kapcsolatáról vall). A címben az ellentétes jelentésű szavak feszültséget keltenek.
A kötőszóval induló gondolatmenet azt sugallja, hogy egy régtől fogva tartó párbeszéd-szituáció közepébe lép az olvasó.A versbeszéd magyarázó hangnemű, az élőbeszéd közvetlenségével szólal meg. A feltételezett hallgató, aki számára ezek az elvárások megfogalmazódnak, a társ, feleség szerető – a másik ember. A hang
abszolút zsarnoki, ebből ered a beszéd intenzitása. Műfaja óda, emelkedett hangvételű, hangneme azonban mégis nyers, követelőző, öntelt.
A vers a lírai alany öntörvényű szerelemfelfogása. Világképe, értékrendje rokon a kötet alkotásainak világlátásával, többek között az Egy álmai c. költemény értékrendjével. A világ börtönként való megélése a kiábrándultság, a megsebzettség és a szorongás határozzák meg azt a létállapotot melyből a beszélő megszólal.A nőt a férfi eszközeként, rabjaként ábrázolja, megjelenik a börtönmotívum, a nő számára ez a helyzet egy börtönléthez hasonlítható. A zsarnoki követelések mellet egyfajta belső bizonytalanságokat érint, és ott kísért a veszteség lehetősége is. A megsemmisülő kiszolgáltatottságot kívánó, zaklatott de önfegyelmező beszéd mögé a kiszolgáltatottság tapasztalatát és félelmét is
odaérthetjük („már nem tudok mást”).
A versben a szerelem közönséges módon (de nem illúziótlanul), szándékosan kíméletlenül,lecsupaszított érdekviszonyként jelenik meg (alku, önzés, börtön). A költemény sajátosan negatív értékviszonyokat állít fel, a jó választásnak lehetősége sem mutatkozik. A fojtottan agresszív érvelés egészen elmerül a költő reményvesztettségében.A második személy uralja a verset, ennek ellenére a beszéd monológszerű.
Az első szerkezeti egység az első három versszakot foglalja magába, kérés, kinyilatkoztatás és indoklás, itt jelenik meg maga az alku. A szerelem könyörtleneségét írja le. A nőnek fel kell áldoznia magát, az életét, a szabadságát a szerelemhez. A dac megjelenése is szerepet játszik, a törvények, a megszokott szerelmi normák teljes elutasítása, lázadó hangnem jellemzi. Megjelenik a kinnt-bennt ellentét, mely a börtönmotivumban teljesedik ki. A cím a versben is megjelenik, ezzel még erőteljesebb értelmet kap a zsarnokság, a nő szerelmének kiszipolyozása, ám ezt ki is mondja, tisztában van vele, hogy amit ír, ahogy gondolkodik az nem "egészséges / "Két önzés titkos párbaja" /. Az utolsó 2 sor már-már közelít egy általános szerelmi vallomáshoz, ám az említett tárgy abszolút pótolható, bármikor kicserélhető. /"Én többet kérek: azt, hogy a sorsomnak alkatrésze légy."/ A 3. vs-ban lágyabb hangszerelésben megjelenik a féltékenység, a gyanakvás. A nő teljes alázatát kéri, cserébe hogy vele lehet. Az akarom szó a követelést hangsúlyozza.
A 2. szerkezeti egység a 4. vs, megindokolja hogy mit vár el a nőtől. Kibontakozik a zsarnokság, a nyers, megalázó hangvétel. A nő boldogságának, életének eldobását kéri, azt hogy a társnak minden földi jóról le kell mondania, ha szerelmes és csak az urával kell foglalkoznia, különben addig semmiben sem különbözik bármely más embertől.
Az utolsó versszak a harmadik szerkezeti egység, a vers lezárásával ellentétben azonban mégse tapasztalhatunk nyugodtságot, sőt talán ez a legmegbotránkoztatóbb versszak. Itt is megjelennek a törvények, ám ha ezeket a nő nem rúgja fel ( vagyis nem válik olyanná, mint amit a költő követel ) akkor szerelmi viszony nem képzelhető el. A lámpa hasonlat a nő tárgyiasságát jelöli, a börtönhasonlat újboli megjelenése felerősíti a mondanivalóját. Önmaga megjelenése egyfajta értékelésként hat, kimondja saját maga zsarnoki, önző énjét.
A Huszonhatodik év
A Huszonhatodik év Korzáti Erzsébet emlékére íródott, benne a kedves elveszítésének fájdalma a meghatározó, ahogy azonban ezt a veszteséget ábrázolja Szabó Lőrinc, az jellemző egész világszemléletére, hiszen a testi szerelem érzésköreit idéző szonettekben is a saját, egyedi kínját mondja el egyre feszítettebb fájdalommal, olykor szinte belelovalva magát a gyászba. A versfolyamot csak elkészülte után rendezte el, ám így is érződik az a törekvés, hogy ki akarta írni magából egyéni veszteségtudatát éppen úgy, mint azt a döbbenetet, melyet a halállal való találkozása jelentett.A szonettekben sokszor megfogalmazódik az a felismerés, hogy jelen, múlt és jövő egybeolvad. Szabó Lőrinc nem azt ábrázolja a legnagyobb átéléssel, mit adtak ketten egymásnak, hogyan teljesítette ki a szerelemben egyikőjük a másik személyiségét, hanem azt, mit kapott e viszonyban ő, mit veszített, s miben reménykedhetik még. A szonettek első darabjaiban a kedves elvesztésének tényét tudatosítja magában a lírai én, és a hiány okozta fájdalom feldolgozására törekszik.Az elhunytat követni akarja, túl téren és időn, egy másik, megfoghatatlan és megérthetetlen világrendbe, melynek két kulcsfogalma a Mindenütt és Sehol. Ebben a kettős, szüntelen egymásba érő szférában játszódik A huszonhatodik év, hasonlóan a rekviem eredeti formájához, mely egyszerre idézi a félelmetes és kézzelfogható s az éterien tiszta, immár az égi eszmények fényében átértékelt halált. A versek megszólítottja a volt szerető, a jelen versidejéhez a természetes, dialogizáló beszédmód kapcsolódik.Voltaképp azt a felismerést fogalmazza meg újra és újra, hogy a világban, magában az életben sosem teremthetjük meg a vágyott szintézist, legfeljebb a gyönyör kurta perceit élhetjük át. S mert ez a valóság kézzel fogható ajándéka, A huszonhatodik év kivételes izzással jeleníti meg a testi szerelem érzéskörét, de ezt is szorongató ellentétével, az elmúlással együtt.Az élet értékeit csak érzelmeink útján ismerhetjük meg, s amint azok elmerülnek a semmiben, csak a szó által hívhatjuk újra életre őket. Ez a gondolat mindvégig áthatja A huszonhatodik év szonettfüzérét, s e felismerés azért oly fájdalmas és keserű, mert Szabó Lőrinc pontosan tudja, hogy a megismerés és az azonosulás ilyen útja véges.A huszonhatodik év műfaja szerint canzoniere, ahogy Petrarca óta az olyan daloskönyvet nevezik, mely a szerelmi érzés belső útját laza füzérszerűen összefüggő versekben beszéli el. Az igazi szerelemben persze két egyenrangú fél áll szemben egymással, a vágyakozás éppoly erős, mint az önmagunkat megosztani tudás, az adakozás gesztusa. Szabó Lőrinc – mint ezt az első résznek még a kedves tragikus halála előtti versei sejtetni engedik – ebben a kapcsolatban is kapni akart, az élet e legszebb érzését szinte a végsőkig kimerítve, túl a síron is megőrizve belőle a már testetlen, mégis minden ízében hiteles, való szerelmi érzést: "szeretnem kell gondolataimat, / minthogy belőle egyéb nem maradt" (95) A Hetedik, a Bolond tükör c. szonett a folytatódó létezés hétköznapi történéseinek és ténykedéseinek világából lép az emlékezés, a halott kedvessel folytatott beszélgetés világába. A "dús emlék" és a "sóvár hiány" együttes megélése a beszélőt ráébreszti arra, hogy a vágyott kapcsolat pusztán a műalkotás fikciójában teremthető újra. A lélek rezdüléseit és a tudat gondolatait figyelő lírai én a tükörrel azonosítja magát, amely a valónak csak képi mását, látszatát mutatja meg, mely őriz és elenged : "tükör, melyből kirepültek a képek".
Az apró emlékek: utazások, helyzetek, emberek, a tudatban rögzült képek pontos visszaidézhetőségét és ugyanakkor visszavonhatatlan múltba utaltságát mutatja a Villon balladát kérdéseivel, felsorolásával és szófordulatával is előhívó Hova? című szonett (18). A kérdések türelmetlen sorjázását a kapkodó emlékezés meg-megszakítja. A költemény jelenre utaló, megszemélyesítéssel formált záró természeti képe az elmúlással szembeni tehetetlenségről és a másik elvesztéséből fakadó magányról vall.
A lírai rekviem záró darabja a fájó élmény távolodásáról, az emlékek megfakulásáról adnak hírt. / "Dolgoknak kezdel lenni rokona, halkulva, lassan halkúló agyamban" / (Így semmisülsz meg-117) A megsemmisülés, a minden dolgok elmúlása / "foszlik minden, oldódik, párolog" /az idő és az élet törvényszerűsége. Ennek tudomásulvétele egyben az emlékezés műalkotássá formálásának, az alkotói folyamatnak is lezárulását jelenti: "rábeszél, hogy terólad se beszéljek".
S bár A huszonhatodik év a halálról szól, benne az élet elkötelezett híve szólal meg, aki az elmúlást is tapinthatóvá, az emlékeket is kézzel foghatóvá varázsolja
